Bernard Noël

LE JARDIN D’ENCRE - 1

 

/3

 

 

et maintenant dis-tu pourquoi la solitude est-elle informe

on aimerait en mouler la substance et la poser devant

les mots sont faits pour ça ou peut-être la mort ou

la nuit qui de toute chose s’empreinte et n’en garde rien

on pense parfois à un linceul entrebâillé une phrase folle

faisant fuir hors de soi toute l’horlogerie des règles

mais en quoi sont les jours l’un après l’autre tirés du même

mouvement la chose invisible et régulière et si banale

que le poème joue son sens à vouloir y manger le temps

est-ce une langue ou bien un doigt pointé sur l’élevage de

poussière les mots tracés y deviennent aussitôt des ombres et qui

regarde avec un œil lecteur n’a dans les yeux qu’une buée

dès lors tout point de vue s‘abolit et voici que maintenant recule

tombe là-bas presque sous l’horizon devient geste d’adieu dont le

cœur refuse l’émotion pour demeurer soi

c’est-à-dire un organe pratique une simple pompe active

à tout moment au milieu de l’appétit de vivre

 

 

/3

 

és most mondod a magány miért alaktalan

lényegét formába kéne önteni és letenni a szavak elé

hiszen ezért vannak vagy talán a halál vagy az éjszaka

melyet megjelöl minden nyomukat mégsem őrzi olykor

egy félig felhajtott szemfedőre gondolunk egy tébolyult

mondat amelyben nem jár a szabály óraműve de mifélék

a napok egyik a másik után egyetlen mozgásból kivonva a rejtező

a szabályos és oly kisszerű dolog hogy a vers az idő

felemésztésével értelmét játssza el nyelv volna vagy egy

ujj amely a por tenyészetére mutat a megrajzolt szavak ott

árnyakká válnak és aki szemével olvasni vágyik szemében annak

csak pára lesz ettől fogva megszűnik és most van az hogy minden

nézőpont visszahúzódik szinte a horizont alá zuhan

és a búcsú mozdulatává alakul aminek izgalmát a szív

elutasítja mert önmaga akar maradni vagyis

bejáratott szerv egy működésben lévő egyszerű szivattyú

mindenkor az élet vágyakozására bízva

 

/6

 

et maintenant chacun s’éloigne dans le mouvement de l’approche

comme font les vers qui dérobent leur sens à mesure qu’il vient

mais sommes-nous jamais identiques à l’être qui respire en nous

Lui a l’avantage de rester à l’écart d’un visage de rester

tout entier dans son infinitif tandis que nous allons au milieu

du visible en posant notre ombre sur chaque chose et elle attend

et voudrait faire croire qu’elle a pris la chose dans sa toile

pour qu’une fois digérée elle soit enfin réellement le mot qu’elle est

notre ombre fait confiance au vocabulaire elle aime la langue morte

celle qui met dans la bouche une matière aussi fumeuse

qu’en met l’ombre sur nos talons comment arracher de nous l’insaisissable

et provoquer alentour le bruit d’un monde qui s’éteint

il  est temps de replier sa peau et de dire à maintenant

regarde ces lignes ces taches ces oiseaux d’encre

peut-être tout cela ne raconte-t-il rien et pourtant

une vie remue parmi ces plis et son tremblement dit

la présence est un geste qui oriente l’espace

 

 

/6

 

és most mindenki a közelségben talál távolságot

ahogy a sorok értelme elkerül habár itt van közel

de vajon valaha is egyek vagyunk-e a bennünk áramló léttel

Övé az előny hogy egy arctól távol maradhat

megmarad főnévként egészen amíg mi a látható

belsejébe tartunk befedve árnyunkkal minden egyes dolgot

vár és hiteget hogy a dolgot leple alá vette

és megemésztve egyszer valóban azzá lesz ami szóvá

árnyunk bízik a szavak készletében s neki a holt nyelv

a kedves az ami a szájba formátlan anyagot töm

mint talpunk alá maga az árny hogyan tépjük el magunktól

a felfoghatatlant és idézzük körénk egy kihunyó világ zaját

itt van az idő hogy a bőrt összehajtsuk és mostnak mondjuk

nézd ezeket a vonásokat ezeket a foltokat ezeket a tintamadarakat

lehet hogy mindez semmiről sem beszél mégis

egy élet mozdul ráncai között és remegése mondja

a jelenlét olyan mozdulat ami a térnek ad irányt

 

(traduction Szabó Marcell)